Nem vagy Te fa…
Akár tetszik, akár nem, kénytelen az ember a gyermekkorára utalni. Nincs is más választása, ha már a kenyere javát megette. Különben sem sokan akadnak a fiatalabb korosztályokba tartozók közül, akik az öregek véleményére kíváncsiak. Ma – vélemények közzétételére, tanácsadásra ott van a sok virtuális jóakaró, barát.
De talán mégis akad olyan nyugdíjas korba jutott, helyzetével megbékélni akaró, aki kapaszkodna még a szalmaszálba is, hogy könnyebben viselje a reá váró pihenés kegyetlen kegyelmét.
Mi még úgy hallottuk a régi öregektől, hogy vén fát nem lehet átültetni. És ezt, akkortájt, azokra a – mai szemmel nem, is olyan – öregekre vonatkoztatva is mondogatták, akiket felnőtt gyerekeik (városokba költözvén) magukkal vittek. Minden család, minden ilyen, földjéből kiszakított életsors története másképpen alakult.
A szülőfalu és a város között ingázók generációi máig érzik, őrzik ennek tanulságait.
Ismerőseink, barátaink, rokonaink óriási házai konganak ma az ürességtől, csak az alagsorba húzódva éldegél még egy-egy nagyapa, nagymama, magára maradva. Azért költözött a legkisebb helyiségbe, hogy ne kelljen lépcsőt másznia, fűtenie az egész házat.
Akik sok évtizeddel ezelőtt úgy remélték, majd a gyerekeik, unokáik számára nyújt kényelmes otthont az egész családnak szánt emeletes épület, lassan megbékéltek azzal, hogy másképpen történt. Egymás után költöztek máshová, s nyaranta is nehéz volt összehozni őket, hogy mind együtt legyenek.
Az is előfordul, hogy az idős szülő – ápolásra szorulva – kerül valamelyik gyermeke sokkal kisebb, városi lakásába, ahol közel a hálószobához a mosdó, a mellékhelyiségek.
A még jó karban lévő, de azért állandó javítást igénylő nagy házak sorsa megpecsételődik: „adjuk el”, döntenek a fiatalok. Bizony, nehéz belenyugodni, hogy a szülő életének nagy erőfeszítése hiábavaló volt.
De még érzékenyebben érinti az új életszakasza előtt állót a kérdés:
„hol akarsz élni nyugdíjasként?”
Kevés a józan megfontolással, észérvekkel döntést hozó: aki azt mondja a párjának, „nem vagy Te fa”, nosza, költözzünk kisebb lakásba, a soklépcsős házunk helyett vegyünk akkorácskát, amibe kényelmesen ki-be sétálhatunk, aminek nincs annyi magas ablaka, számtalan ürességtől kongó szobája, olyan nagy kertje, udvara.
Az érzelmek fogva tartanak, az emlékek megkötnek. „Itt születtem, ezért dolgoztam, ezért éltem – itt akarok meghalni”- hajtogatja önmagának, hozzátartozóinak, múltjába kapaszkodva a legtöbb idősödő ember.
Pedig talán ezen a szemléleten is oldani kéne már, a görcsös kapaszkodás helyett elengedni azt, amit képtelen az ember egyedül fenntartani, aminek már sem ő, sem a családja nem látja a hasznát, csak a sok fáradság, kényelmetlenség, s az elégedetlenség, hogy lám, megint gyomos minden, már takarítani sem győzöm, már az ablakokat sem érem fel… A felnőtt, távolabb élő gyerekek élő szemrehányásnak veszik, hogy tőlük várnák el, tartsák rendben helyettük. De hát nekik is megvan a saját gondjuk, a saját életük. És ez már nemigen fér bele.
Akad már néhány példa a szemléletváltásra, a nagyobból kisebbe ház-és lakáscserére. A legtöbb esetben éppen a lépcsők miatt.
„Nem vagy Te fa”
Ami egykor mércének számított, rangnak: többszintes, emeletes házak épültek, kívül-belül sok lépcsővel. Elég volt egy-két baleset, lábtörés, súlyos betegség – vagy a magasabb életkor – nem lehetett igénybe venni az emeleti fürdőszobákat, hálókat, maradt a földszint és az alagsor.
És, ha megérte a tulajdonos, elköltözött a gyerekéhez, vagy egy kisebb, praktikusabb lakásba, házacskába. Persze, nem mindegy, hol van az a lakás, vagy házacska. A lényeg, hogy közel legyen a buszmegállóhoz, az élelmiszerbolthoz, a patikához, az orvosi rendelőhöz. Hiába a „nem vagy Te fa”.
A városon élők
is ragaszkodnak az otthonukhoz. De térdük, derekuk őket is figyelmezteti, hogy bármennyire dicsérik az emeletjárás hasznosságát, bizonyos koron túl jobb olyan házban lakni, amelyben felvonó is van. És ma már, hatvanadik évükhöz közeledve, gyorsan lebonyolítanak egy lakáscserét: amíg erejük van hozzá, s a kisebb-nagyobb átalakításokkal is megbirkóznak.
A panellakások kiválasztásakor is fontos szempontot jelentenek az előzőleg felsoroltak, a tömegközlekedés, az élelmiszerüzlet, a gyógyszertár elérhetősége. És még valami: hogy milyen szomszédokra találnak a házban. Erről időben tájékozódni kell. Az egyedül élő idős ember számára a közvetlen szomszéd fontosabb, mint a távoli hozzátartozó.
A költözés bonyodalmai, fáradalmai nem kis izgalmat, zaklatottságot jelentenek. Jól fel kell rá készülni. Előre el kell dönteni, mit nem visz magával (a minden régi dologhoz ragaszkodó) idős ember.
Nem kellene görcsösen ragaszkodni
minden bútordarabhoz sem. Amire nincs szükség, meg kell szabadulni tőle. Később minden nehezebb lesz. A lakásfestés, a szekrényekben lévő régi holmik átválogatása.
Semmi esetre se titokban fosszák meg legkedvesebb karosszékétől, a dédike rokkájától…
Ne nélküle hozzák meg ezeket a döntéseket, s ne túl későn.
Friss nyugdíjasként ezzel lehetne kezdeni, mert ilyenkor van értelme igazán a bölcs közmondásnak: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”…
Persze, kívülről megítélni lehet, de beleszólni nem ajánlatos.
H. Mészáros Erzsébet.
