Hol vagyunk már Buga doktor „idejétmúlt” orvosi módszereitől! Nem azokra az esztendőkre gondolok, amikor a rádió jóvoltából az egész magyar nyelvterület egészségügyi tanácsadója, gyógyítója volt, hanem a korábbi évekre. Amikor ő még igazi háziorvos volt, ismerte az egész család életkörülményeit, amelyben páciense élt.
Töviről hegyire elmondták neki minden bajukat, gondjukat, félelmeiket. A viszálykodásokat, gyűlölködéseket, titkolt érzelmeket, bevallhatatlan bűnöket, s azok következményeit. Most nem arról van szó, hogy akkor több volt-e erre az orvos vagy a beteg ideje. Hanem arról, hogy lehet-e bizonyossággal diagnózist felállítani egy beteg esetében, ha nem ismerjük a baj keletkezésének előzményeit, a páciens életkörülményeit, helyzetét…
Manapság tudományos értekezések tárgyát képezi az orvos-beteg kommunikáció. Ugyanis egyre gyakoribb, hogy nem megértést, hanem félreértést eredményez egy-egy kivizsgálás és az azt követő tanácsadás.
A tanulmányt készítő orvosok szerint a betegek hajlamosak a gyógyulásukkal kapcsolatos minden felelősséget az orvosra hárítani. A páciensek nagy része viszont úgy gondolja, nem kap megfelelő mennyiségű tájékoztatást ahhoz, hogy jó döntéseket hozzon egy-egy bonyolultabb egészségügyi helyzetben. A kutatási adatok azt bizonyítják, hogy amennyiben az orvos és a beteg közötti kommunikáció megfelelő (az orvos megfelelően kérdez, a páciens összeszedetten, megfontoltan válaszol), akkor az esetek háromnegyed részében fel lehet/ne állítani a diagnózist. Ezt a kórmeghatározást a laborvizsgálatok, műszeres vizsgálatok a későbbiekben alá tudják támasztani.
Viszont a sürgősségi osztályokra kerülő betegek igen nagy hányada sokkos, vagy módosult tudatállapotban van, így még a nagyon egyszerű kérdésekre sem tudnak válaszolni. A kevésbé rossz állapotban lévő betegek esetében is gyakori, hogy nem tudják felsorolni a rendszeresen szedett gyógyszereiket, illetve, hogy mire allergiásak.
Szlovákiai magyar viszonylatban
Hadd tegyük még hozzá, hogy szlovákiai magyar viszonylatban még az is hozzájárulhat a félreérthetőséghez, a nehezebb megértéshez, ha a beteg, a sérült nem tud szlovákul, illetve az orvos nem ért magyarul.
Az életmódra vonatkozó orvosi tanácsokat rendkívül kevés beteg veszi komolyan. Ami pedig a gyógyszerek szedését illeti, a páciensek közel húsz százaléka nem váltja ki, tíz százalékuk pedig – ha ki is váltotta – nem szedi be az előírt gyógyszereket. Azok közül pedig, akik kiváltják és be is szedik az orvosságokat, 60-70 százalékban nem az előírtaknak megfelelően szedik azokat.
A tudományos értekezés készítői azt javasolják, hogy a kivizsgálásra készülő beteg odahaza írja össze a panaszait, vesse papírra a kérdéseit. Ugyancsak tüntesse fel pontosan rendszeresen szedett gyógyszereit.
(Az idős emberek a biztosítókártya és a személyi igazolvány mellett állandóan hordják magukkal azoknak a gyógyszereknek a listáját, amelyet rendszeresen szednek, illetve, annak a megjelölését – akár gyógyszer, akár nikotin vagy pollen – ami allergiás reakciót válthat ki náluk.)
Ne féljenek jegyzetelni az orvosnál
Kissé naiv az a jóhiszemű tanács, hogy ne féljenek jegyzetelni az orvosnál. Sőt, manapság, amikor alig-alig (vagy csak többszöri tülekedés, sorszámért folytatott hajnali küzdelem árán) lehet bejutni a szakorvosokhoz, ez a lehetőleg gyors, „futószalagos” ügyintézések miatt – szinte elképzelhetetlen. Mint ahogy az is, hogy a lassú, rosszul halló, idős embert bekísérje a hozzátartozója, s az jegyezze (fel) meg, a megszívlelendő információkat.
Vannak már rendelőintézetek, ahol számítógép segíti az orvosok dolgát. Itt rögzítik mindazt, amit a páciens tünetként, panaszként felsorolt, s a meghatározott diagnózist. Mikorra a beteg felkászálódik a székről, már ott várja a dokumentum, amelyet – hogy hitelesek az általa felsoroltak és az orvos által megállapítottak – alá kell írnia.
Hogy vegye elő a szemüvegét? Hogy olvassa is el?…
Már hívják is be a következő beteget.
Majd otthon átolvassa. Talán. Ha el nem felejti. Ha tud annyira szlovákul.
Ami a gyógyszereket illeti: a betegeknek az a 20 százaléka, akik nem váltják ki ezeket, valószínűleg nem tudják megfizetni az értük járót.
Persze, orvosa válogatja: van, aki ismeri betege anyagi helyzetét, az olcsóbb generikumokat írja fel neki. Más orvos meg akkor is az – állítólag éppen olyan hatásos – generikumot adja, amikor az originális (eredeti) gyógyszert kéri a páciens.
Különböző mellékhatások
Előfordul, hogy párhuzamosan több szakorvos ír fel ugyanannak a betegnek egy-egy különböző mellékhatásokat kiváltó gyógyszert. Nos, ahelyett, hogy ezeket valamelyik is egyeztetné, a jóhiszemű páciens szedni kezdi mindkettőt. Amikor állapota kritikussá válik, végül mégiscsak egyezteti valamelyik „illetékes” miből mennyit vett be, s kiderül, mi történt. A nem éppen egyetemi diplomával rendelkező szenvedő ember még szemrehányást is kap: miért nem olvasta el a gyógyszerhez mellékelt kilométernyi hosszú felsorolást, mire kell ügyelnie, mire javallott, mire ellenjavallott a pirula, vagy bogyócska…
Nyilván mindenki tapasztalta már, hogy nagyító nélkül elolvashatatlanok ezek a fontos figyelmeztetések, utasítások.
Nomármost: ha a legolcsóbb háztartási gépecskék, eszközök használati utasítását több nyelven csatolják ezekhez, a gyógyszeripar számára sokkal többet jövedelmező készítmények használati utasítását miért nem lehet legalább Dél-Szlovákiában magyarul is mellékelni a gyógyszerekhez?
Ez szerintem sokkal fontosabb lenne – a magyar nyelvterületen élő betegeket kezelő orvosok magyar nyelvtudásának megkövetelését is beleértve – mint az, hogy a magyarul is kiírt vasúti állomások pénztárablakánál milyen nyelven kérhet-kaphat vonatjegyet az utazó…
Akkor tényleg nagyobb lehetne a megértés, mint a megnemértés a betegek és az orvosok között.
