„Attól a naptól félek, amikor a technológia meg fogja haladni az személyes kapcsolatokat. Akkor a világnak idióta generációja lesz.”
Albert Einstein
A kilencvenes évek elején sok család örült annak, ha vezetékes telefonja volt otthon. Megközelítőleg húsz év telt el azóta, és mára a vezetékes telefont leváltotta az okostelefon. Szinte mindenki korlátlan internettel rendelkezik a mobilján, így folyamatosan elérhető ismerősei számára. Tulajdonképpen állandóan kapcsolatot tudunk tartani egymással, ugyanakkor, ha egy étteremben ülő párra nézünk, észrevehetjük, hogy ritkán szólnak egymáshoz. Ott ülnek a másikkal szemben, mégsem egymással kommunikálnak, hanem egy olyan virtuális világba burkolóznak, melyet kedvük szerint alakíthatnak, különböző módon reprezentálhatják saját magukat benne. Mindennek a lényege, hogy ebben a világban másodpercek alatt ugrálhatunk egyik felületről a másikra, figyelmünket arra fókuszáljuk, ami aktuálisan érdekes számunkra. Mihez vezet mindez?
Társadalmi változások
A kérdés specialistái, kutatói régóta foglalkoznak a technológia fejlődésével együtt járó társadalmi változásokkal, felhozzák példaként a mai serdülő korosztályt, akik a fejlődő technológiával párhuzamosan nőttek fel. Számukra már a személyes kapcsolatteremtés és kommunikáció komoly problémát jelent. Ezzel szemben a szöveges üzenetek által lehetőségünk nyílik oly módon feltüntetni magukat, ahogyan szeretnék.
Megtanulni azt, hogy hogyan kommunikáljunk másokkal, segít elsajátítani azt is, hogy hogyan kommunikáljunk önmagukkal, hogyan tegyenek szert mélyebb önismeretre. Azonban, ha elhatárolják magukat a személyes beszélgetésektől, akkor egyúttal megtagadják maguktól az önreflexióra való lehetőséget is. Hiszen mások visszajelzéseiből, mimikájából, gesztusaiból vonhatnak le következtetéseket önmagukról, illetve arról, hogy az illetőre milyen hatással voltak.
Ezt a folyamatot gátolja, hogy gyakran már az óvodás gyerek kezébe telefont adunk, aki rövid időn belül elsajátítja a használatát, mi pedig ámulunk, milyen ügyes. Arra viszont nem gondolunk, hogy a mindennapjai részévé válik, függőség alakul ki a „világba nyíló kilincs” állandó kézben tartásával szemben, mintha „élőben” egy támaszt nyújtó személy, az apa, vagy anya kezét szorítanák, s nem mernék elereszteni… Viszont a társas kapcsolatok ezzel párhuzamosan háttérbe szorulnak. A mai szülő számára egyszerűbb a gyerek kezébe nyomni egy tabletet, mint leülni mellé társasjátékot játszani, vagy levinni a játszótérre, hogy a többiekkel játsszon. Igen. Ha így oldjuk meg a figyelme lekötését, lerázzuk magunkról a személyes együttlét gondját, akkor számolnunk kell azzal, hogy a gyermeknek nehézségei lesznek önmaga kifejezésében, a szociális kapcsolatteremtés igénye nem fejlődik ki benne – sőt teljesen elmarad.
Személyes kapcsolatok helyett virtuális világ
Az érzés, hogy „senki nem hallgat meg engem”, nagymértékben befolyásolja a technológiához fűződő viszonyunkat. Úgy érezzük, senki sem figyel ránk, hallgat meg minket, mindez pedig arra ösztönöz, hogy elektronikai eszközeinkhez forduljunk, és több időt töltsünk el a Facebookon, ahol úgy érezzük, megkapjuk a figyelmet, melyet a kapott lájkok szimbolizálnak.
Ahol a legsérülékenyebbek vagyunk, ott vonz be legjobban a mesterséges világ. Magányosak vagyunk, de félünk az intimitástól. A technológia társaságot nyújt, de nem kell félnünk a barátsággal járó elköteleződésektől. Olyan társas „életet” nyújtanak, amit könnyedén tudunk szabályozni. A készülékeink három különböző képzetet nyújtanak számunkra: a figyelmünket oda fókuszáljuk, ahol lenni szeretnénk, mindig meghallgat valaki, sosem kell egyedül lennünk. A tény, hogy sosem kell egyedül lennünk, központi szerephez jutott.
Hogyan is értsük ezt? Ahogy néhány másodpercre egyedül maradnánk, szorongani kezdünk, és egyből a készülékünk után nyúlunk. Az egyedüllét egy problémaként tűnik fel, amit meg kell oldanunk. Ezt orvosolva kapcsolódunk az internethez, és máris elmúlik a szorongás. A kapcsolódás mégis inkább egy tünetnek nevezhető, mintsem gyógymódnak.
A folyamatos online lét megváltoztatja az ember önmagáról alkotott képét, formálja azt.
Mondhatnánk, hogy az alaptézisünk: „Megosztok, tehát vagyok”.
Korábban úgy működtünk, hogy megszületett bennünk egy érzés, gondolat, majd jött a vágy, hogy ezt megosszuk például telefonon valakivel. Most pedig előbb létrejön a vágy az üzenetküldésre, mint maga a gondolat, amit szeretnénk megosztani. Ez a változás pedig ahhoz vezet, hogy üressé válunk. Automatikusan működünk, folyamatos megosztásra vágyunk, ugyanakkor nem érezzük magunkénak mindazt, amit leírunk egy szöveges üzenetben.
A folyamatos kapcsolódással épp az ellenkezőjét érjük el: elszigetelődünk. Az emberek, akikhez ily módon kapcsolódunk, számunkra elértéktelenednek. Azért írunk nekik, mert az egyedülléttől való szorongásunkat kívánjuk csökkenteni általuk, nem azért, mert valójában kíváncsiak lennénk rájuk.
Nem kell sutba dobnunk az összes okostelefont, ám jó lenne odafigyelnünk arra, hogyan használjuk. Túl sok a világhálóról érkező fenyegetés, az erőszakra ösztönzés, túl sok a körülöttünk ólalkodó, sőt támadásra késztető félelem, a bizonytalanság. A fejlett technológiákhoz még nem érett emberi tudás. És túl közel van határainhoz a háború, nem tudhatjuk, honnan tör ránk féktelen, vagy gyilkos erőszak.
Vajon beszélgetnek-e ma a szülők a gyermekeikkel a körülöttünk lévő világról? Mennyi a féltés, vagy a félelem abban, amit megmondanak nekik? Személyes kapcsolatok nélkül arctalan, lélektelen lényekké válunk. Ahhoz, hogy emberek legyünk, a többi emberre is szükségünk van.
