Nyilván magas ásványisó- tartalma miatt kapta a nevét ez a legkorábbi tavaszi főzeléknövényünk, amelynek tájainkon vadon termő fajtája alig különbözik a kerti sóskától (Rumex acetosa). Érdekes, hogy a magyar konyha már régi időktől kedveli mind a mezei, mind a későbbi, kerti változatait is.
Az angolok az egész évben termő, kevésbé savanyú fajtát, (Rumex patientia), míg a franciák az apróbb levelű, de erőteljesen savanyú (Rumex scutatus) fajtát termesztik és fogyasztják. Aki már az ősszel elvetette, a téli avart, elszáradt, felső leveleket letisztítva róla, már szedheti az első, zsenge leveleit. Ezek a legízletesebbek. Vajon, olajon párolva, tejszínnel elkeverve igazi csemege.
Vannak, akik nyersen keverik a salátákhoz. Nyilvánvaló, hogy így a legfinomabb. A sóskaleves, meg a főzelék azonban akkor a legjobb, ha csak egyszeri fogyasztásra való készül belőle. Felmelegítve ugyanis növekszik az oxálsav-tartalma. Ebből meg, nagyobb mennyiség, ártalmas lenne. De egy-egy étkezésnyi sóska bőséges C-vitamint, ásványi sót és más fontos vitamint juttat a szervezetünkbe.
Aki a tavaszi veteményezéshez ragaszkodik, ősszel trágyázott, felásott, most elgereblyézett ágyásba vesse. Gyorsan kikel, s májusban már megszedhető.
A sóska a keserűfűfélék családjába tartozik, így botanikai rokona például a hajdina és a rebarbara. A sóska Európában és Észak-Ázsiában őshonos gyógynövény. Kardformájú levelei vannak és pirosas-zöldes virágai, amelyek teljes virágzáskor lila színűre változnak. Magjai barnák. A sóskaleveleket friss vagy száraz formában gyakran használják főzéshez és teát is készítenek belőlük, a növény gyógyító tulajdonságait azonban sokan nem ismerik.
